Hétfő délután egy óra múlt, a másodállásomba tartok, rohanva érem el a buszt. Barátnőmmel vagyok vonalban, szaporázom lépteimet, nyomban utánam csukódik az ajtó. A busz majdnem tele, sokan állnak, a végén mégis találok egy helyet. Még mindig telefonálok, mosolyog a hangom, elbúcsúzunk. Ekkor derült égből megszólít a mellettem utazó hölgy: 
- Maga szerint fel lehet épülni egy idegösszeroppanásból?
- ??? (Szinte lefagyok.) Újra megkérdi. Azt mondom:  - Természetesen.
- Maga szerint van olyan helyzet, amikor megéri külföldre költözni és váltani 41 évesen?
Megint csak hallgatok, most már konkrétabban folytatja. Kapott egy állásajánlatot, csak messze lenne, de tudna spórolni. Újra a véleményem kérdi.
Mondom: pro-kontra lista.
Meséli, hogy pszichiátriai beteg. Később megtudom, hogy skizofrén. Nem tud beilleszkedni itthon. (Tényleg csak itthon nem tud? Vajon hány helyen próbálta már?) Tiszta lapot szeretne, Texasban. Takarítani menne, nyelvtudás nem szükséges. Azt mondja, úgy öt évre gondolt. Aztán hozzáteszi, hogy a gyerekei az apjuknál jó helyen vannak.
(5 év ?! A gyerekei nélkül? Még ha olykor-olykor haza is jár...) 9 és 7 évesek.
Ezernyi kérdés kavarog. Túl nagy ár (lenne nekem). Szerintem már döntött.
Sok sikert kívánva búcsúzom.

 

(Sorsokba kapok bepillantást.)

Megosztás a facebookon